Pár napja olvastam egy írást. Miközben olvastam, otthon éreztem magam. Ó, nem, nem otthonosan, otthon.
A szerző a nagymamája receptjéről írt, a receptről, minden egyéni baj és nyugtalanító társadalmi jelenség kezelésére. A bajok hosszú sorából kiemelt párat, a narancsbőrrel kibékülni nem tudó nőkön kezdve a bűnözésen és a homoszexualitáson át a depresszióig.
Miközben olvastam, irigykedtem amiatt a könnyedség miatt, ahogyan erről ír, irigykedtem, mert szeretném én is ilyen pimasz humorral átugrani a felmenőimet, ám nem tudom. Irigykedtem, és mégis készülődni kezdtek már a saját soraim, napokon át némán sorakoztak fel, végül ma visszatarthatatlanul elindultak.
A recept, amelyről ír, ugyanaz, amit én is a kezembe kaptam az én nagymamámtól - nem tudom, talán ismerték egymást a nagyik.... Ugyanúgy adagolva, ugyanolyan esszenciálisan.
"El kell menni kapálni." Ez a recept.
Van hozzá indoklás is: "Ha egész nap kapálnod kellene, nem jutna eszedbe annyi hülyeség, nem lenne időd magaddal foglalkozni."
Nem értettem egyet ezzel, sokáig mégis öntudatlanul eszerint rendeztem az életem. Évek teltek el úgy, hogy nem kerestem más megoldást, ám egyszer csak egyre sűrűbben jött a gondolat, nem is a magam életét élem. Lassan már nem váltottam be recepteket. Először csak a konkrét recepteket, a nekem vagy a gyerekeimnek felírt antibiotikumok, lázcsillapítók receptjeit, majd egyéb, az életre szóló recepteket sem. Nem dobtam ki, eltettem őket, hogy néha beleakadjak és elgondolkozzam azon, jó úton járok-e. Ma már leginkább át sem veszem, ha nem nekem szól, ha csak általánosan a bajra írják fel.
Talán nem merült volna fel bennem a kétely, hogy így kell-e biztosan, ha hosszú idő után, mintegy amnéziából ébredve, nem kezdek el emlékezni. De emlékezni kezdtem és hallottam újra a nagymamám hangját, amit oly sokszor hallottam és később elfeledtem. Talán nem merült volna fel bennem erős bizonysággal az érzés, hogy mégis másként kell, ha a diagnózis felállítása nem úgy kezdődött volna minden esetben: "Én nem értelek téged, nem értem mi a bajod...." - esetleg kiterjesztve a nemértést egész generációmra, a szüleim generációjára, az összes generációra, amely nem az övé. Minden alkalommal ezzel kezdődött. Problémafeltárás nincs - kezelés van. Nem gondolkodtam el akkoriban ezen az ellentmondáson, nem láttam rá, hol van a bukfenc.
Én sem értettem őt, ezért csak sokkal később láttam meg a csavart, egészen világosan csak most látom, ebben a pillanatban, hogy az én nagymamám, hasonlóan sok másik nagymamához, anyához akut bajok esetére prevenciót ajánl. Hogy ne is legyen baj.
Persze akár prevencióként, akár rehabilitációs programként fogom fel, mindkettőnek kevés önmagában. Mellé kellene tenni még valamit, hogy megálljon gyógymódként.
Talán lehetne kezdeni a problémafeltárással mégis, lehetne tapogatózva kezdeni: "Igyekszem megérteni.", esetleg eljutni addig: "Megértelek."
Ó, igen. Látom én is, pontot tettem a kezdőszavak után. Pont nélkül, egészen pontosan vesszővel és a vessző után odatéve: "de", ezek a kezdések megint mit sem érnek. Számomra. A "de" után mindig az értetlenség következik újra, ráadásul még sunyibban, mint a "nem értelek", álcázva önmagát.
Talán lehetne folytatni azzal, hogy hagyjuk, hogy fogalmazza meg az, mi is a baj, aki benne van. Még az is lehet, önmagától is a kapanyélnél köt ki. És talán meg lehetne kérdezni, „mi az, amiben én tudok segíteni?” és ha nincs ilyen, azt is elfogadni, és hallgatni. Talán nincs is baja annak, akinek a kapanyelet ajánlanánk, csak nekünk magunknak vele, vagy mással – nosza, akkor kapjunk kapára mi magunk, s lássuk, segít-e!
Én már értem a nagymamámat, látom őt, amint lázasan a fiatalságtól áll a nagymamája előtt, az ükmamám előtt és megkapja az orvosságot. Ő még a lehetőséget sem kapta meg, hogy döntsön, kiváltja-e a receptet. Az orvosságot kapta meg, lázcsillapítóként egy kapanyelet a kezébe és csak mellékesen a receptet, ha újra, ha bármitől belázasodna.
Hálás vagyok, valóban hálás, amiért nem volt elég elszánt az én kezelésemben. Hiányzott belőle a meggyőződés. A recepttel kötelezően együtt járó indoklás mellé, "Ha egész nap kapálnod kellene, nem jutna eszedbe annyi hülyeség, nem lenne időd magaddal foglalkozni.", odatette a saját életét is. "Ne gondold, hogy én nem akartam másként, mikor fiatal voltam " - és elmesélte, hogyan lett mégis pont így.
Azzal kezdte, "Én nem értelek", aztán mesélt és ebből tudhattam volna, hogy mégis ért, de nem ismer semmit, ami segíthetne rajtam, üres kézzel pedig mégsem engedhet utamra. Átadta hát, amit ismert, amije volt.
Mondom, én is csak most értem a nagymamámat. Most értem a beletörődést a hangjában, ahogy élete meséjét minden alkalommal azzal zárta le: "Az élet megtanítja az embert, kisjányom, jobb, ha te is beletörődsz."
El kell mondjam, be kell ismerjem, sokáig beletörődtem. Szereztem magamnak egy kapanyelet és felnőttként, de inkább csak szófogadó gyerekként tettem, ahogy az „élet megtanított", amire megtanítottak.
Keveset találkoztam a nagymamámmal. Amikor találkoztunk, látszólag ugyanolyan felületén figyeltem a meséire, mégis, mikor magamra maradtam egyre többször gondolkoztam el azon, amit mond, összevetve azzal, amit láttam.
Megkeseredett, megöregedett, elfáradt és már nem bírja a kapálást. Keserű lett, keserűvé tette a sok orvosság, amit bevett egész életében. Egykor büszkén egyenes háta meghajlott, ajkát már nem dacos egyenes vonalban zárja össze szorosra, sírósan, panaszosan lefelé görbül ajka vonala.
Emlékszem, mikor gyerek voltam, sistergett a levegő körülötte, bármit csinált, feszesen pattantak izmai, feszesen, fürgén pattant egyik helyről a másikra. Mozdulatainak határozottsága mindig lehengerelt. Léptei mára tétovák lettek, lábai, dereka már nem bírják teste súlyát. Sértetten perel, miért nem veszi magához már az Úristen, ha már a kapát nem tudja megemelni, ha már magát is csak nehezen tudja megemelni, miért....? Ha igaz, és igaz, hogy az Úr rendelte a receptet, ami szerint él, miért tartja még életben, mikor a receptet már nem képes beváltani?
Én kezdtem keresni a választ erre a miértre, nagymamám kérdésére. Kezdtem azon, hogy elgondolkoztam azon a kevésen, amit tudtam mama életéről. Mindig mesélt, de mindig ugyanazt – kis változtatásokkal. Hogy ő hol volt ebben a történetben, azt nem mondta el. Volt ahogy volt. Ennyi.
Ami e mögött volt, arra csak azon keresztül láthattam rá, amilyennek láttam őt. Határozott, kemény, feszesen tartott egyenes hát, szorosra fogott konty, szorosan fogott három fiú – köztük apám, könnytelen szemek, mosolytalan száj, örömtelen élet.
Nevetni sosem hallottam. Ha megkérdeztem - míg kicsi voltam, úgy 8-9 éves koromig még megkérdeztem -, „mama, te nem örülsz velem?”, visszakérdezett: „minek örüljek?”. Néha azt mondta: „nagyobb bajom van annál”.
A baj, a gond mindig nagyobb volt. Ezen a kapanyél sem segített. Az önfeledt nevetés, vagy szelíd öröm, ami enyhíthette volna néha a gondot, nem érkezett meg a kapálással. Mint ahogy olyan sok mással sem, amiről pedig köztudott, hogy örömet, boldogságot hoz az életbe. Nem hozott boldogságot az életébe három fia sem, és egyetlen unokája születése, az én születésem sem. Tartós örömöt semmiképpen.
Nem mintha vagylagosnak hinném, örömmel teli vagy gonddal terhes az élet, bárki élete. Tartósnak azt a fajta elpusztíthatatlan örömet gondolom, hiszem, ami képes megnevettetni akár a legsötétebb órákban is. Amit nem a bajok ellenére, hanem a bajok mellett is érezhetek. Ami képessé tesz nevetni saját magamon, és képessé tesz folytatni tovább, amikor már veszni látszik minden. Az életörömre gondolok, hisz az tesz valóban élővé, elevenné.
„Az Úr így rendelte, hogy sokat kell szenvedni.” - sokszor mondta és mondja ezt a nagymamám.
Igaz lehetne, hogy Isten arra teremtett embereket, hogy kapáljanak? Ez még akár elképzelhető is lenne – van hogy én is szívesen nézem, mikor más dolgozik - , de miért örömtelenül, szenvedve ? Vagy, amit nagymamám is kérdez, miért tart életben valakit, aki már nem tud kapálni? Talán, amire született, az mégis túl van a kapáláson? Esetleg még innen?
„Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha nem kapálok és nem szenvedek, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.”
Így van ez? Nem másként? Hogyan, mikor facsarodott így ki Pál apostol mondata?
Én nem állítom, hogy a kapálással baj van. De azt biztosan, hogy nem csodaszer. Eszköz lehet csupán, amivel eljuthatunk önmagunkig. Taníthat kitartásra, fegyelemre, eljuttathat a beletörődésen át az elfogadásig (és akkor már csaknem a szeretethez értünk....), megtalálhatjuk benne szabadságunkat, de nem feltétlenül tanít meg minderre. Nem mindenkit. Emellett kell legyen recept arra az időre is, mikor nem ad munkát a kapaföld, vagy amikor már nem bírom el a kapát.
Hogy ez mi legyen? Azt én nem mondhatom meg – nem mert titok, hanem mert csak a magamét mondhatnám, ami ugyanaz lenne, mintha azt mondanám, mindenki menjen el kapálni.
