- Köszönöm, de nem fogadok el semmit a 4. d osztálytól. - mondta Bérces tanár úr 1990-ben. Vagy talán 1991-ben?
Nem értettük - én biztosan nem értettem -, miért mondja ezt, hisz azt gondoltuk, kedvel minket. Az osztályból sokan szerettük, akik nem kedvelték különösebben, azok is elfogadták, ő a mi magyar tanárunk. Mondhatni jó kapcsolatban voltunk, többen tiszteletbeli osztályfőnöki címet adományoztunk neki. Időnként szeszélyes volt, általában fanyar, csípős humorú, nyavalygást nem tűrt. A negyvenes éveiben járhatott ….....
De nem. Nem én vagyok hivatott leírni, milyen volt, milyennek láthatta az osztály.
Én különösen kedveltem. Rajongtam. Beazonosíthatatlan, suta érzelemmel viseltettem iránta, a diáklány szerelmén még innen, ám a tanárnak kijáró tiszteleten több lépéssel túl. Ha „méltánytalanul” viselkedett, én nem láttam, nem érzékeltem. Értékeléseit, ítéleteit szó nélkül elfogadtam. Megvett már az első pillanatban, mikor a gimnázium első osztályában, a legelső magyar órára bejött. Ez az elfogultság ma is sértetlen maradt bennem, ragaszkodom hozzá.
Valójában elegendő is, ha az én ragaszkodásom, elfogult rajongásom ismert, nem szükség Bérces tanár úr karakterét árnyalnom.
Nem értettem hát én sem a visszautasítást, mikor egy alkalommal valamelyikünk édességgel kínálta őt. Főként ebben a formában, kiterjesztve az egész osztályra, minden jövőbeni kínálásra is. Éppen túl voltam a csalódáson amiatt, hogy az évi háromnapos kirándulásra nem ő jött velünk kísérőként, mert saját osztályt kapott, ez a mondata újabb árulásként hatott.
Megrökönyödésem csak fokozódott, mikor az unszolásra, hogy legalább azt árulja el, mi oka van erre, hozzám fordult.
- Zsuzsát kell megkérdeznem, hozzájárul-e, hogy elmondjam, mert őt is érinti. - valami ilyesmit mondott, és ettől úgy éreztem, emelkedni kezdek a valóság talajáról. Elképzelhetetlen volt, hogy bármit mondhattam vagy tehettem volna, ami Bérces tanár úrból ezt a visszautasítást hívhatta elő. Teljes képtelenség, ám ha ő ezt állítja, akkor kell lennie valamiféle magyarázatnak, akkor létezik egy másik valóság is.
Nem sokkal azelőtt olvastam Babits Gólyakalifáját, melyben a főhős álmában egészen más életet él, mint amit ébren ismer és egy idő után már maga sem tudja szétválasztani, melyik a valóság. Nem áll hatalmában saját valóságát irányítani, vagy feloldani ezt a kettősséget. Én a magam életét éreztem épp oly nyomasztónak, mint a főhős az álombeli életét, sokszor kívántam, bárcsak kiderülne, hogy csupán rossz álom, amit élek, s egy napon majd fölébredhetek.
A gondolat, hogy tehettem valami olyasmit, ami miatt Bérces tanár úr egy egyszerű gesztust sem fogad el tőlünk, egy másik gondolatot hozott: még szörnyebb valóságra ébredhetek, mint amit most élek, egy olyan valóságra, melyben nem csak a körülményeim bírhatatlanok, de én magam is szörnyként viselkedem.
Nem voltam ártatlan, hamvas tizenéves. Kilengtem, és egy időben rendszeresen loptam, ezt azonban nem tartottam szörnyűségnek. A lopást igyekeztem úgy felfogni, mint bármely más szokást, amit csak azért vettem föl, hogy a felnőttek világának ellenszegüljek. Igyekeztem megfeledkezni arról a zavaró érzésről, amit éreztem, valahányszor kiléptem egy ajtón, tarisznyámban egy újabb zsákmánnyal. Szerettem volna megszabadulni ettől a zavaró érzéstől, annak tudatától, hogy nem a felnőttek törvényeivel megyek szembe, hanem a magam belső törvényeivel.
És igyekeztem megfeledkezni Istennel való igen tisztázatlan kapcsolatomról, mely épp születőben volt. Azt hiszem valamiféle hasadt módon kezeltem Isten létét. Amikor Neki nem tetsző dolgokat tettem vagy gondoltam, akkor kételkedtem a létezésében, amikor jónak éreztem magam és érdemesnek, nyomban hívni kezdtem. Istentől függetlenül sem szerettem volna magam tisztességtelennek ismerni, ezért a kamaszos lázadás jogos eszközeként tekintettem a lopásra. Én voltam Robin Hood és én voltam a „szegények”, akik között szétosztásra kerül a megszerzett kincs.
Valójában az utóbbival nem jártam messze az igazságtól. A szegénység tudata, a követelőző üresség, a hiányérzet volt minden cselekedetem mozgatója. Öntudatlanul kárpótolni akartam magam mindazért, amit nem ismerhettem magaménak – bár fogalmam sem volt róla, valójában mit is szeretnék megkapni. Pár dologra, számomra szimbolikus jelentőséggel bíró dolgokra szakosodtam, ilyenek voltak a könyvek a maguk gazdagságával. Felbecsülhetetlen értékeket birtokolhattam általuk, más sorsok, más valóságok nyíltak meg, határtalan volt gazdagságom, míg bennük éltem.
Magam sem tudom, mire gondolhattam hát, milyen szörnyűségekre, melyeket saját tudtomon kívül elkövethettem volna – de hát a szorongató borzalmak ereje éppen abban van, hogy nem körvonalazódnak élesen, szememet épp csak résnyire nyitva pillantottam feléjük egy-egy röpke pillanatra, s képzeletemre hagytam a szembesítést, mely a könyvekkel nyert gazdagságomhoz hasonlóan szintén határtalan volt.
Egy konkrét dolgot azonban nem tudtam még csak elképzelni sem. Mi lehet az, ami kiderülhet rólam az egész osztály előtt? Ám azt tudtam, bármi is az, kevésbé bírhatatlan, mint ha titokban marad esetleg előttem is.
Kérdőn meredtem a tanár úrra, s szinte ugyanabban a pillanatban már mondtam is:
- Nem tudom, miről lehet szó, de mondja el, tanár úr!
Ő pedig elmondta. Elmesélte, hogy még az elmúlt tanévben, Mikulás napja után Éva néni, az osztályfőnökünk megkínálta őt mogyorós csokoládéval. A tanár úr szívesen fogadta, tört a csokoládéból és már a szájához emelte volna, mikor látta, hogy az egyik törött mogyorószemből egy kukac bújik elő a háborgatásra. Úgy emlékszem, nem ejtette ki az undor szót, ám ahogy elbeszélte a történteket, talán mindannyiunkon - rajtam biztosan - átfutott a borzongás.
- Éva néni azt a csokit Zsuzsától kapta egy Mikulás csomagban -mondta még – és akkor megfogadtam, hogy tőletek soha nem fogadok el semmit.
Egy kukac egy tábla csokoládéban. Egy tábla lopott csokoládéban. Ez volt tehát az oka a visszautasításunknak. Nem életemnek egy másik síkján követtem el hát valami szörnyűséget, nem egy másik, kegyetlenebb valóságra kellett ébrednem!
Nem. Csak arra a valóságra, amit éltem, csak arra kellett iszonyodva rácsodálkoznom, és magamra. Ki vagyok én és mit cselekszem?!
Akkor, 1990-ben, vagy talán 1991-ben csak iszonyodni tudtam magamtól, a válasz később, pár évvel ezelőtt érkezett meg, együtt egy hosszú hallgatás után újból megszólaló emlékkel egy tábla mogyorós csokoládéról.
Ki vagyok és mit cselekszem?
Ki vagyok és mit cselekszem?
Pár dologra szakosodom, számomra szimbolikus jelentőséggel bíró dolgokra. Könyvekben – húsz évvel ezelőtt lopott, ma megfizetett könyvekben keresek élhetőbb sorsot, kívánatosabb valóságot, semhogy a magam valóságát teremteném. S nemhogy megélném az élet édességét, csokoládéval – húsz éve még lopott, ma megfizetett csokoládéval édesítem meg mindazt, amit keserűnek érzek.
S mintha csak teremtett sajátomból adnék, ajándékozom tovább szerzett kincseim.
