Zöld Zsé

Pár napja olvastam egy írást. Miközben olvastam, otthon éreztem magam. Ó, nem, nem otthonosan, otthon.
A szerző a nagymamája receptjéről írt, a receptről, minden egyéni baj és nyugtalanító társadalmi jelenség kezelésére. A bajok hosszú sorából kiemelt párat, a  narancsbőrrel kibékülni nem tudó nőkön kezdve a bűnözésen és a homoszexualitáson át a depresszióig.
Miközben olvastam, irigykedtem amiatt a könnyedség miatt, ahogyan erről ír, irigykedtem, mert szeretném én is ilyen pimasz humorral átugrani a felmenőimet, ám nem tudom. Irigykedtem, és mégis készülődni kezdtek már a saját soraim, napokon át némán sorakoztak fel, végül ma visszatarthatatlanul elindultak.
A recept, amelyről ír, ugyanaz, amit én is a kezembe kaptam az én nagymamámtól - nem tudom, talán ismerték egymást a nagyik.... Ugyanúgy adagolva, ugyanolyan esszenciálisan.
"El kell menni kapálni." Ez a recept.
Van hozzá indoklás is: "Ha egész nap kapálnod kellene, nem jutna eszedbe annyi hülyeség, nem lenne időd magaddal foglalkozni."

Nem értettem egyet ezzel, sokáig mégis öntudatlanul eszerint rendeztem az életem. Évek teltek el úgy, hogy nem kerestem más megoldást, ám egyszer csak egyre sűrűbben jött a gondolat, nem is a magam életét élem. Lassan már nem váltottam be recepteket. Először csak a konkrét recepteket, a nekem vagy a gyerekeimnek felírt antibiotikumok, lázcsillapítók  receptjeit, majd egyéb, az életre szóló recepteket sem. Nem dobtam ki, eltettem őket, hogy néha beleakadjak és elgondolkozzam azon, jó úton járok-e. Ma már leginkább át sem veszem, ha nem nekem szól, ha csak általánosan a bajra írják fel.

Talán nem merült volna fel bennem a kétely, hogy így kell-e biztosan, ha hosszú idő után, mintegy amnéziából ébredve, nem kezdek el emlékezni. De emlékezni kezdtem és hallottam újra a nagymamám hangját, amit oly sokszor hallottam és később elfeledtem. Talán nem merült volna fel bennem erős bizonysággal az érzés, hogy mégis másként kell, ha a diagnózis felállítása nem úgy kezdődött volna minden esetben: "Én nem értelek téged, nem értem mi a bajod...." - esetleg kiterjesztve a nemértést egész generációmra, a szüleim generációjára, az összes generációra, amely nem az övé. Minden alkalommal ezzel kezdődött. Problémafeltárás nincs - kezelés van. Nem gondolkodtam el akkoriban ezen az ellentmondáson, nem láttam rá, hol van a bukfenc.

Én sem értettem őt, ezért csak sokkal később láttam meg a csavart, egészen világosan csak most látom, ebben a pillanatban, hogy az én nagymamám, hasonlóan sok másik nagymamához, anyához akut bajok esetére prevenciót ajánl. Hogy ne is legyen baj.
Persze akár prevencióként, akár rehabilitációs programként fogom fel, mindkettőnek kevés önmagában. Mellé kellene tenni még valamit, hogy megálljon gyógymódként.
Talán lehetne kezdeni a problémafeltárással mégis, lehetne tapogatózva kezdeni: "Igyekszem megérteni.", esetleg eljutni addig: "Megértelek."
Ó, igen. Látom én is, pontot tettem a kezdőszavak után. Pont nélkül, egészen pontosan vesszővel és a vessző után odatéve: "de",  ezek a kezdések megint mit sem érnek. Számomra. A "de" után mindig az értetlenség következik újra, ráadásul még sunyibban, mint a "nem értelek", álcázva önmagát.
Talán lehetne folytatni azzal, hogy hagyjuk, hogy fogalmazza meg az, mi is a baj, aki benne van. Még az is lehet, önmagától is a kapanyélnél köt ki. És talán meg lehetne kérdezni, „mi az, amiben én tudok segíteni?” és ha nincs ilyen, azt is elfogadni, és hallgatni. Talán nincs is baja annak, akinek a kapanyelet ajánlanánk, csak nekünk magunknak vele, vagy mással – nosza, akkor kapjunk kapára mi magunk, s lássuk, segít-e!

Én már értem a nagymamámat, látom őt, amint lázasan a fiatalságtól áll a nagymamája előtt, az ükmamám előtt és megkapja az orvosságot. Ő még a lehetőséget sem kapta meg, hogy döntsön, kiváltja-e a receptet. Az orvosságot kapta meg, lázcsillapítóként egy kapanyelet a kezébe és csak mellékesen a receptet, ha újra, ha bármitől  belázasodna.
Hálás vagyok, valóban hálás, amiért nem volt elég elszánt az én kezelésemben. Hiányzott belőle a meggyőződés. A recepttel kötelezően együtt járó indoklás mellé, "Ha egész nap kapálnod kellene, nem jutna eszedbe annyi hülyeség, nem lenne időd magaddal foglalkozni.", odatette a saját életét is. "Ne gondold, hogy én nem akartam másként, mikor fiatal voltam " - és elmesélte, hogyan lett mégis pont így.
Azzal kezdte, "Én nem értelek", aztán mesélt és ebből tudhattam volna, hogy mégis ért, de nem ismer semmit, ami segíthetne rajtam, üres kézzel pedig mégsem engedhet utamra. Átadta hát, amit ismert, amije volt.
Mondom, én is csak most értem a nagymamámat. Most értem a beletörődést a hangjában, ahogy élete meséjét minden alkalommal azzal zárta le: "Az élet megtanítja az embert, kisjányom, jobb, ha te is beletörődsz."

El kell mondjam, be kell ismerjem, sokáig beletörődtem. Szereztem magamnak egy kapanyelet és felnőttként, de inkább csak szófogadó gyerekként tettem, ahogy az „élet megtanított", amire megtanítottak.
Keveset találkoztam a nagymamámmal. Amikor találkoztunk, látszólag ugyanolyan felületén figyeltem a meséire, mégis, mikor magamra maradtam egyre többször gondolkoztam el azon, amit mond, összevetve azzal, amit láttam.
Megkeseredett, megöregedett, elfáradt és már nem bírja a kapálást. Keserű lett, keserűvé tette a sok orvosság, amit bevett egész életében. Egykor büszkén egyenes háta meghajlott, ajkát már nem dacos egyenes vonalban zárja össze szorosra, sírósan, panaszosan lefelé görbül ajka vonala.
Emlékszem, mikor gyerek voltam, sistergett a levegő körülötte, bármit csinált, feszesen pattantak izmai, feszesen, fürgén pattant egyik helyről a másikra. Mozdulatainak határozottsága mindig lehengerelt. Léptei mára tétovák lettek, lábai, dereka már nem bírják teste súlyát. Sértetten perel, miért nem veszi magához már az Úristen, ha már a kapát nem tudja megemelni, ha már magát is csak nehezen tudja megemelni, miért....? Ha igaz, és igaz, hogy az Úr rendelte a receptet, ami szerint él, miért tartja még életben, mikor a receptet már nem képes beváltani?
Én  kezdtem keresni a választ erre a miértre, nagymamám kérdésére. Kezdtem azon, hogy elgondolkoztam azon a kevésen, amit tudtam mama életéről. Mindig mesélt, de mindig ugyanazt – kis változtatásokkal. Hogy ő hol volt ebben a történetben, azt nem mondta el. Volt ahogy volt. Ennyi.

Ami e mögött volt, arra csak azon keresztül láthattam rá, amilyennek láttam őt. Határozott,  kemény, feszesen tartott egyenes hát, szorosra fogott konty, szorosan fogott három fiú – köztük apám, könnytelen szemek, mosolytalan száj, örömtelen élet.
Nevetni sosem hallottam. Ha megkérdeztem - míg kicsi voltam, úgy 8-9 éves koromig még megkérdeztem -, „mama, te nem örülsz velem?”, visszakérdezett: „minek örüljek?”. Néha azt mondta: „nagyobb bajom van annál”.
A baj, a gond mindig nagyobb volt. Ezen a kapanyél sem segített. Az önfeledt nevetés, vagy szelíd öröm, ami enyhíthette volna néha a gondot, nem érkezett meg a kapálással. Mint ahogy olyan sok mással sem, amiről pedig köztudott, hogy örömet, boldogságot hoz az életbe. Nem hozott boldogságot az életébe három fia sem, és egyetlen unokája születése, az én születésem sem. Tartós örömöt semmiképpen.
Nem mintha vagylagosnak hinném, örömmel teli vagy gonddal terhes az élet, bárki élete. Tartósnak azt a fajta elpusztíthatatlan örömet gondolom, hiszem, ami képes megnevettetni akár a legsötétebb órákban is. Amit nem a bajok ellenére, hanem a bajok mellett is érezhetek. Ami képessé tesz nevetni saját magamon, és képessé tesz folytatni tovább, amikor már veszni látszik minden. Az életörömre gondolok, hisz az tesz valóban élővé, elevenné.

„Az Úr így rendelte, hogy sokat kell szenvedni.” - sokszor mondta és mondja ezt a nagymamám.
Igaz lehetne, hogy Isten arra teremtett embereket, hogy kapáljanak? Ez még akár elképzelhető is lenne – van hogy én is szívesen nézem, mikor más dolgozik - , de miért örömtelenül, szenvedve ? Vagy, amit nagymamám is kérdez, miért tart életben valakit, aki már nem tud kapálni? Talán, amire született, az mégis túl van a kapáláson? Esetleg még innen?
„Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha nem kapálok és nem szenvedek, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.”
Így van ez? Nem másként? Hogyan, mikor facsarodott így ki Pál apostol mondata?

Én nem állítom, hogy a kapálással baj van. De azt biztosan, hogy nem csodaszer. Eszköz lehet csupán, amivel eljuthatunk önmagunkig. Taníthat kitartásra, fegyelemre, eljuttathat a beletörődésen át az elfogadásig (és akkor már csaknem a szeretethez értünk....), megtalálhatjuk benne szabadságunkat, de nem feltétlenül tanít meg minderre. Nem mindenkit. Emellett kell legyen recept arra az időre is, mikor nem ad munkát a kapaföld, vagy amikor már nem bírom el a kapát.
Hogy ez mi legyen? Azt én nem mondhatom meg – nem mert titok, hanem mert csak a magamét mondhatnám, ami ugyanaz lenne, mintha azt mondanám, mindenki menjen el kapálni.

A fiam megtanult olvasni. A kisebbik fiam.

Már öt éve, hogy ezt hozzá kell tegyem, nem elég annyit mondani, a fiam. Mint ahogy nagyon kevés lenne, ha annyit mondanék, a gyerekem. Három gyerekem van, kettő fiú, a legnagyobb és a legkisebb gyerekem. Közéjük szorulva pedig, középsőségre ítélve a lányom.
Így, ebben a sorbaállítós módban a legegyszerűbb idegeneknek, alig ismerősöknek felvázolni a helyzetet. A legegyszerűbb és a legsemmitmondóbb.
Bár nyilván sokféle következtetés levonható pusztán a születésük sorrendjéből, ezek csupán következtetések, távol állnak attól, hogy viszonyainkat, közös valóságunkat felfedjék, és nagyon távol attól, hogy bármelyikünk személyes valóságát megérinthessék. Messzire vezetne azonban, ha ezt a szálat most nem engedném el, és távol kerülnék egy nagyon egyszerű történet elmesélésétől, holott csak ennyi volt a szándékom, mikor leültem a gép elé.
(No, persze ügyes hazug lennék, amennyiben ezt elhinném magamnak, hisz mi értelme, mi célja lenne egyszerű történetek elmesélésének, ha nem az, hogy a születésünk időrendjén túl rálássak közös rendünkre, amelyben egymást keressük, makacsul belegabalyodva a magunk rendetlenségébe.)

Tehát a kisebbik fiam megtanult olvasni. Fél éve kezdődött, akkor négy és fél éves volt. Jó ideje már nem okoz neki nehézséget olyan szavak olvasása sem, melyek az ő világában nem bírnak jelentéssel. Látom rajta az örömmel teli feszültséget, amint nekigyürkőzik egy-egy szörnyszülött kifejezésnek. Élvezettel gyűri maga alá először a betűhalmazt, „k-é-s-z....ja! sz-p-é-n-z...????...nöööü..ny-u-g-t-a...!!!” Felderül az arca, rám néz és természetes hangon mondja: „Az van ide írva, hogy készpénznyugta.” Majd el kezdi megfejteni a szót, bevallom fejtegetései szórakoztatóbbak a valóságnál.
Mára már kevés szó maradt, ami sokáig rejtély maradna előtte, és pár nappal ezelőttig elszánt derűlátással tekintett az elolvasott betűhalmazok mögé, vajon mit fednek pontosan.
Pár nappal ezelőttig csak olyan szavakkal, pár szavas mondatokkal birkózott, melyek mögött csupa megnyugtatóan ismerős, vagy nem különösebben érdekes dologra lelt. Pár nappal ezelőttig szerencsés módon úgy sorakoztak fel vele szemben a betűk, hogy örömmel töltötte el, mikor megfejtette titkukat. Gyerekeknek szóló lexikonban, mesekönyvben, édesség csomagolásán, feliratokon a boltban, táblákon az utcán, igen a táblákat is mind elolvasta már sétáink során.
Pár nappal ezelőttig ügyesen olvasó kisgyermek volt.

Majd néhány napja hazafelé tartottunk a fiammal. A kicsivel.
A nagyok otthon voltak, csak ketten indultunk sétára.
Tehát hazafelé tartottunk. Épp az utcánkba értünk, az utcába, ahol élünk, egy szelíden ívelő domb lankás oldalában eléggé hosszan – öt éves fiúcska szemével végeláthatatlan hosszan ívelő utcába. Jó tíz perces séta áll előttünk dombnak fel, míg az utca elejétől a házunkig érünk.
Befordulva rendszerint elidőzünk még a sarkon, ott marasztalja fiamat az utca eleji vasúti sorompó, amely csak az ő kedvéért tartóztat fel különféle típusú, formájú és színű autókat, és csakis neki jelez a lecsukódó sorompókar, hogy el ne mulasszon megnézni akár csak egy vonatot is.
Kétháznyit sétálhatunk csupán, miután a nyíló sorompó minket is utunkra enged, és újra meg kell állnunk. Meg kell állni a sofőr bácsi házánál, ahol a kiállítási tárgyak leltárában szerepel egy ötszemélyes Chrysler, egy Renault kamion és egy kisebb teherautó. A fiam, a kisebbik nagy vonzalmat érez mindennemű szárazföldi jármű iránt, se szeri se száma a felhalmozott játékautóknak, vonatoknak otthon, ám a sofőr bácsi udvarának legfőbb vonzereje mégis egy kutya.

Ez alkalommal nem álltunk meg a háznál, autót már eleget láttunk a sorompónál, tikkasztó meleg volt, a kutya is elbújt valahol hűsölni. A kicsi épp csak egy pillantást vetett a házra és továbbsétálva mondta: „Az van arra a táblára írva, hogy eladó.” „Igen – mondtam én – el akarják adni a házukat, elköltöznek.” A fiam megtorpant, majd visszafutott és merev nyakkal meredt a ház emeletén lévő erkély korlátjára, a korlátra szegezett nagy méretű, piros-kék táblára. Nem szólt semmit, elindult hazafelé, de láttam rajta, valami nagyon feszíti. Alig léptünk párat, máris kitört belőle: „A kutyát is?!” Még mindig nem sejtve, pontosan mi is dolgozik a fiamban, a kicsiben, ezt mondtam: „A kutyát biztosan magukkal viszik, ha elköltöznek. Hozzájuk tartozik.” Még be sem fejeztem szinte a mondatot, rájöttem, hogy mi is van e kiáltás mögött.

A kutyát is?!
A bordeaux-i dog és boxer keveréket, formátlan, nehézkes barna testén halványan kirajzolódó tigriscsíkokkal?! Amelyik rövid fejével, apró kerek szemeivel, lógó felső ajka alól folyton kivillanó metszőfogával és időnként mellkasáig kinyújtott végtelen hosszúnak tűnő nyelvével olyan elbűvölően ronda teremtés?!
A kutya, amely leginkább lustán elnyúlva fekszik a kerítés és a ház között a napon, de olykor, ha meglát minket, döcögősen kocogva, vagy lusta léptekkel imbolyogva a kerítéshez jön. Épp csak olyan gyakran, hogy mindig legyen kedvünk megállni.
Négy éves lehet, kora szerint tehát felnőtt kutya, ám viselkedése, mozgása, minden megmozdulása egy pár hónapos kölyökkutyáé. Várakozóan nyomja a kerítés rácsához lapos homlokát, és ránk nem sokáig kell várakoznia. Tőlem a simogatást várja, a fiamtól pedig a játékot.
A játékot, ami szigorú koreográfia szerint zajlik. Az embergyerek kedveskedő, nevetéssel teli hangon ezt mondja: „Mindjárt kapsz hamit, finom csemegét!”, majd lehajol és felvesz a járda mellől egy követ. A kutya ekkor eszelős farokcsóválásba kezd és türelmetlenül várja, hogy a fiam a kerítés betonalapjára tegye a hamit. Némi kajánsággal, minden alkalommal a vasrácson innen, a betonalap utca felé eső felén helyezi el a követ, a kutya így nem éri el a szájával, és kénytelen a minden csodálatunkat kivívó hosszú nyelvével bekanalazni a falatot. Fiam arcán és nevetésében ott a várakozás feszültsége, vajon sikerült-e most is megtévesztenie a kutyát, vajon most is úgy igyekszik-e megkaparintani a hamit, mint legutóbb, és mint azelőtt is mindig? Ó igen. Ugyanazzal a türelmetlenséggel húzza be nyelvével a finom csemegét, minden alkalommal. Nem csak elbűvölően ronda, de meghatóan naiv is. Jóhiszeműsége megingathatatlan, mint ahogy a kicsihez való vonzalma is. Cseppet sem csalódott, mikor ráharap a kőre, és abban a pillanatban, ahogy kilöki a szájából, már hívja is a tréfamestert egy jó kis kerítés melletti futkosásra. A fiam pedig a jól sikerült tréfától boldogan megy, futkos fáradhatatlanul.

És elviszik. A kutyát is.
Láttam, ahogy a fiamat ellepi a szomorúság. Láttam, hogyan vált át a megdöbbenés, a ráébredés a veszteség érzésévé.
Alig szólt valamit hazáig, egy-egy rövid mondatot: „De ő a barátom!” - ilyesmiket.
Én azon gondolkoztam, mit mondhatnék neki. Mondhatnék-e bármi olyat, ami könnyítene rajta? Nem mondhattam, csak saját rövidke mondatait tudtam visszaadni, hogy mégis érezze, ott vagyok. „Nagyon jó barátok vagytok.” - ilyesmiket.

Már a mi kerítésünkhöz értünk, mikor könnyes hangon megszólalt: „Nem akarok sírni. Akkor tudni fogják, hogy szomorú vagyok.”„Nem szeretnéd, hogy lássák, hogy szomorú vagy?” - kérdeztem vissza, holott tudom, hogy csak előttem képes felvállalni a szomorúságát, a könnyeit. Nem azért, mert az anyja vagyok, hanem mert megtanultam meghallani, meghallgatni és elfogadni a szomorúságát. Megtanultam a magam kárán, a fiam, a nagy fiam és a lányom kárán. De még mielőtt megtanultam volna, megtanítottam nekik, hogyan utasítsák el a maguk szomorúságát. Hogyan bírálják felül az érzéseiket, hogyan mondják maguknak, hogy nekem már azt se kelljen: ”És ezért sírsz?!” „Ilyen butaság miatt szomorkodsz?” „Gondolj inkább arra.....!”

Gondolj inkább bármire, csak ne sírj, ne szomorkodj, mert azt nem tudom elviselni, szedd össze magad, mert különben eszembe juttatod az én el nem sírt könnyeimet, minden megtagadott szomorúságomat! - ez lappang e mondatok mélyén.

Már nem használom ezeket a mondatokat. Nem az én mondataim voltak, nem az én szavaim. Nem ismertem a jelentésüket, soha nem is néztem mögéjük. Ugyanarra a dallamra és pontosan ugyanolyan öntudatlanul dúdoltam őket, mint gyermekkorom mondókáit, dalait is, ahogy egykor hallottam és megtanultam.
Én már nem dúdolom ezeket a dallamokat, de a két nagyobb gyerekem jól figyelt, mikor nekik dúdolgattam. Idő, míg kikopik a fülükből és megtalálják a saját hangjukat, dalaikat. A kicsinek viszont addig is csak ezeket tudják dúdolni öntudatlanul.
Előttük hát nem sír és nem szomorkodik. És senki olyan előtt, aki ezt a dallamot dúdolja, vagy nagyon hasonlót.

Beléptünk a kapun, majd be az ajtón a házba. Erőltetett egykedvűséggel telepedett a konyhaasztalhoz, de alig telt el egy fél perc, már nem volt ura az érzéseinek. A lányom persze megjelent, hogy üdvözöljön minket, de nagyon kedvesen visszahúzódott a szobába kérő tekintetemet látva.
Felemeltem a kicsit a székről, magamhoz öleltem és éreztem, hogyan távozik vékony kis testéből a feszültség, ahogy megerednek a könnyei. Végre átadta magát a szomorúságnak, nem harcolt tovább és mikor apadni kezdtek a könnyek, kibontakozott ölelésemből és csak annyit mondott: „Most már tegyél le!” Visszaült az asztalhoz és szipogva kanalazni kezdett egy joghurtot.
Pár perc múlva a bejárati lépcsőn ült, a nyitott konyhaablakon keresztül hallottam monológját, amely a mi két kutyánknak szólt.
„Már nem is sírok nagyon” - kezdte, majd elmesélt nekik mindent töviről hegyire attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta azt a táblát a házon.

Az én könnyeim ekkor eredtek meg, mert megértettem, hogy a fiam megtanult olvasni. A kisebbik fiam. Nem csupán egy ügyesen olvasó kisgyermek többé. Érti a szavak jelentését és azt is tudja, mennyi tartalom, milyen fájó történet is megbújhat egyetlen szóban.