A fiam megtanult olvasni. A kisebbik fiam.
Már öt éve, hogy ezt hozzá kell tegyem, nem elég annyit mondani, a fiam. Mint ahogy nagyon kevés lenne, ha annyit mondanék, a gyerekem. Három gyerekem van, kettő fiú, a legnagyobb és a legkisebb gyerekem. Közéjük szorulva pedig, középsőségre ítélve a lányom.
Így, ebben a sorbaállítós módban a legegyszerűbb idegeneknek, alig ismerősöknek felvázolni a helyzetet. A legegyszerűbb és a legsemmitmondóbb.
Bár nyilván sokféle következtetés levonható pusztán a születésük sorrendjéből, ezek csupán következtetések, távol állnak attól, hogy viszonyainkat, közös valóságunkat felfedjék, és nagyon távol attól, hogy bármelyikünk személyes valóságát megérinthessék. Messzire vezetne azonban, ha ezt a szálat most nem engedném el, és távol kerülnék egy nagyon egyszerű történet elmesélésétől, holott csak ennyi volt a szándékom, mikor leültem a gép elé.
(No, persze ügyes hazug lennék, amennyiben ezt elhinném magamnak, hisz mi értelme, mi célja lenne egyszerű történetek elmesélésének, ha nem az, hogy a születésünk időrendjén túl rálássak közös rendünkre, amelyben egymást keressük, makacsul belegabalyodva a magunk rendetlenségébe.)
Tehát a kisebbik fiam megtanult olvasni. Fél éve kezdődött, akkor négy és fél éves volt. Jó ideje már nem okoz neki nehézséget olyan szavak olvasása sem, melyek az ő világában nem bírnak jelentéssel. Látom rajta az örömmel teli feszültséget, amint nekigyürkőzik egy-egy szörnyszülött kifejezésnek. Élvezettel gyűri maga alá először a betűhalmazt, „k-é-s-z....ja! sz-p-é-n-z...????...nöööü..ny-u-g-t-a...!!!” Felderül az arca, rám néz és természetes hangon mondja: „Az van ide írva, hogy készpénznyugta.” Majd el kezdi megfejteni a szót, bevallom fejtegetései szórakoztatóbbak a valóságnál.
Mára már kevés szó maradt, ami sokáig rejtély maradna előtte, és pár nappal ezelőttig elszánt derűlátással tekintett az elolvasott betűhalmazok mögé, vajon mit fednek pontosan.
Pár nappal ezelőttig csak olyan szavakkal, pár szavas mondatokkal birkózott, melyek mögött csupa megnyugtatóan ismerős, vagy nem különösebben érdekes dologra lelt. Pár nappal ezelőttig szerencsés módon úgy sorakoztak fel vele szemben a betűk, hogy örömmel töltötte el, mikor megfejtette titkukat. Gyerekeknek szóló lexikonban, mesekönyvben, édesség csomagolásán, feliratokon a boltban, táblákon az utcán, igen a táblákat is mind elolvasta már sétáink során.
Pár nappal ezelőttig ügyesen olvasó kisgyermek volt.
Majd néhány napja hazafelé tartottunk a fiammal. A kicsivel.
A nagyok otthon voltak, csak ketten indultunk sétára.
Tehát hazafelé tartottunk. Épp az utcánkba értünk, az utcába, ahol élünk, egy szelíden ívelő domb lankás oldalában eléggé hosszan – öt éves fiúcska szemével végeláthatatlan hosszan ívelő utcába. Jó tíz perces séta áll előttünk dombnak fel, míg az utca elejétől a házunkig érünk.
Befordulva rendszerint elidőzünk még a sarkon, ott marasztalja fiamat az utca eleji vasúti sorompó, amely csak az ő kedvéért tartóztat fel különféle típusú, formájú és színű autókat, és csakis neki jelez a lecsukódó sorompókar, hogy el ne mulasszon megnézni akár csak egy vonatot is.
Kétháznyit sétálhatunk csupán, miután a nyíló sorompó minket is utunkra enged, és újra meg kell állnunk. Meg kell állni a sofőr bácsi házánál, ahol a kiállítási tárgyak leltárában szerepel egy ötszemélyes Chrysler, egy Renault kamion és egy kisebb teherautó. A fiam, a kisebbik nagy vonzalmat érez mindennemű szárazföldi jármű iránt, se szeri se száma a felhalmozott játékautóknak, vonatoknak otthon, ám a sofőr bácsi udvarának legfőbb vonzereje mégis egy kutya.
Ez alkalommal nem álltunk meg a háznál, autót már eleget láttunk a sorompónál, tikkasztó meleg volt, a kutya is elbújt valahol hűsölni. A kicsi épp csak egy pillantást vetett a házra és továbbsétálva mondta: „Az van arra a táblára írva, hogy eladó.” „Igen – mondtam én – el akarják adni a házukat, elköltöznek.” A fiam megtorpant, majd visszafutott és merev nyakkal meredt a ház emeletén lévő erkély korlátjára, a korlátra szegezett nagy méretű, piros-kék táblára. Nem szólt semmit, elindult hazafelé, de láttam rajta, valami nagyon feszíti. Alig léptünk párat, máris kitört belőle: „A kutyát is?!” Még mindig nem sejtve, pontosan mi is dolgozik a fiamban, a kicsiben, ezt mondtam: „A kutyát biztosan magukkal viszik, ha elköltöznek. Hozzájuk tartozik.” Még be sem fejeztem szinte a mondatot, rájöttem, hogy mi is van e kiáltás mögött.
A kutyát is?!
A bordeaux-i dog és boxer keveréket, formátlan, nehézkes barna testén halványan kirajzolódó tigriscsíkokkal?! Amelyik rövid fejével, apró kerek szemeivel, lógó felső ajka alól folyton kivillanó metszőfogával és időnként mellkasáig kinyújtott végtelen hosszúnak tűnő nyelvével olyan elbűvölően ronda teremtés?!
A kutya, amely leginkább lustán elnyúlva fekszik a kerítés és a ház között a napon, de olykor, ha meglát minket, döcögősen kocogva, vagy lusta léptekkel imbolyogva a kerítéshez jön. Épp csak olyan gyakran, hogy mindig legyen kedvünk megállni.
Négy éves lehet, kora szerint tehát felnőtt kutya, ám viselkedése, mozgása, minden megmozdulása egy pár hónapos kölyökkutyáé. Várakozóan nyomja a kerítés rácsához lapos homlokát, és ránk nem sokáig kell várakoznia. Tőlem a simogatást várja, a fiamtól pedig a játékot.
A játékot, ami szigorú koreográfia szerint zajlik. Az embergyerek kedveskedő, nevetéssel teli hangon ezt mondja: „Mindjárt kapsz hamit, finom csemegét!”, majd lehajol és felvesz a járda mellől egy követ. A kutya ekkor eszelős farokcsóválásba kezd és türelmetlenül várja, hogy a fiam a kerítés betonalapjára tegye a hamit. Némi kajánsággal, minden alkalommal a vasrácson innen, a betonalap utca felé eső felén helyezi el a követ, a kutya így nem éri el a szájával, és kénytelen a minden csodálatunkat kivívó hosszú nyelvével bekanalazni a falatot. Fiam arcán és nevetésében ott a várakozás feszültsége, vajon sikerült-e most is megtévesztenie a kutyát, vajon most is úgy igyekszik-e megkaparintani a hamit, mint legutóbb, és mint azelőtt is mindig? Ó igen. Ugyanazzal a türelmetlenséggel húzza be nyelvével a finom csemegét, minden alkalommal. Nem csak elbűvölően ronda, de meghatóan naiv is. Jóhiszeműsége megingathatatlan, mint ahogy a kicsihez való vonzalma is. Cseppet sem csalódott, mikor ráharap a kőre, és abban a pillanatban, ahogy kilöki a szájából, már hívja is a tréfamestert egy jó kis kerítés melletti futkosásra. A fiam pedig a jól sikerült tréfától boldogan megy, futkos fáradhatatlanul.
És elviszik. A kutyát is.
Láttam, ahogy a fiamat ellepi a szomorúság. Láttam, hogyan vált át a megdöbbenés, a ráébredés a veszteség érzésévé.
Alig szólt valamit hazáig, egy-egy rövid mondatot: „De ő a barátom!” - ilyesmiket.
Én azon gondolkoztam, mit mondhatnék neki. Mondhatnék-e bármi olyat, ami könnyítene rajta? Nem mondhattam, csak saját rövidke mondatait tudtam visszaadni, hogy mégis érezze, ott vagyok. „Nagyon jó barátok vagytok.” - ilyesmiket.
Már a mi kerítésünkhöz értünk, mikor könnyes hangon megszólalt: „Nem akarok sírni. Akkor tudni fogják, hogy szomorú vagyok.”„Nem szeretnéd, hogy lássák, hogy szomorú vagy?” - kérdeztem vissza, holott tudom, hogy csak előttem képes felvállalni a szomorúságát, a könnyeit. Nem azért, mert az anyja vagyok, hanem mert megtanultam meghallani, meghallgatni és elfogadni a szomorúságát. Megtanultam a magam kárán, a fiam, a nagy fiam és a lányom kárán. De még mielőtt megtanultam volna, megtanítottam nekik, hogyan utasítsák el a maguk szomorúságát. Hogyan bírálják felül az érzéseiket, hogyan mondják maguknak, hogy nekem már azt se kelljen: ”És ezért sírsz?!” „Ilyen butaság miatt szomorkodsz?” „Gondolj inkább arra.....!”
Gondolj inkább bármire, csak ne sírj, ne szomorkodj, mert azt nem tudom elviselni, szedd össze magad, mert különben eszembe juttatod az én el nem sírt könnyeimet, minden megtagadott szomorúságomat! - ez lappang e mondatok mélyén.
Már nem használom ezeket a mondatokat. Nem az én mondataim voltak, nem az én szavaim. Nem ismertem a jelentésüket, soha nem is néztem mögéjük. Ugyanarra a dallamra és pontosan ugyanolyan öntudatlanul dúdoltam őket, mint gyermekkorom mondókáit, dalait is, ahogy egykor hallottam és megtanultam.
Én már nem dúdolom ezeket a dallamokat, de a két nagyobb gyerekem jól figyelt, mikor nekik dúdolgattam. Idő, míg kikopik a fülükből és megtalálják a saját hangjukat, dalaikat. A kicsinek viszont addig is csak ezeket tudják dúdolni öntudatlanul.
Előttük hát nem sír és nem szomorkodik. És senki olyan előtt, aki ezt a dallamot dúdolja, vagy nagyon hasonlót.
Beléptünk a kapun, majd be az ajtón a házba. Erőltetett egykedvűséggel telepedett a konyhaasztalhoz, de alig telt el egy fél perc, már nem volt ura az érzéseinek. A lányom persze megjelent, hogy üdvözöljön minket, de nagyon kedvesen visszahúzódott a szobába kérő tekintetemet látva.
Felemeltem a kicsit a székről, magamhoz öleltem és éreztem, hogyan távozik vékony kis testéből a feszültség, ahogy megerednek a könnyei. Végre átadta magát a szomorúságnak, nem harcolt tovább és mikor apadni kezdtek a könnyek, kibontakozott ölelésemből és csak annyit mondott: „Most már tegyél le!” Visszaült az asztalhoz és szipogva kanalazni kezdett egy joghurtot.
Pár perc múlva a bejárati lépcsőn ült, a nyitott konyhaablakon keresztül hallottam monológját, amely a mi két kutyánknak szólt.
„Már nem is sírok nagyon” - kezdte, majd elmesélt nekik mindent töviről hegyire attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta azt a táblát a házon.
Az én könnyeim ekkor eredtek meg, mert megértettem, hogy a fiam megtanult olvasni. A kisebbik fiam. Nem csupán egy ügyesen olvasó kisgyermek többé. Érti a szavak jelentését és azt is tudja, mennyi tartalom, milyen fájó történet is megbújhat egyetlen szóban.
